Hát egye fene, itt vagyunk, szeretem őt. Talán kevésbé szeretném, ha ő nem szeretne ennyire. Ez a kétfelől áramló érzés összefonódik, meghatványozzák egymást, perzselő áramkört hoznak létre.

Ha valakit szeretsz, olyannak látod, akár egy angyalt. A mosolya bearanyozza a napod. Ez az érzés semmihez se fogható.

Rajzolj nekem egy házat és hagyd, hogy éljek benne.
Kívülről úgy nézzen ki, ahogyan én, mintha minden rendbe` lenne.
Rajzolj nekem egy házat, és hagyj benne haldokolni,
Csak ezt a pár vonalat a világodból hagyd nekem birtokolni.

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

Nyomok után kutatok az emlékezetem szűrőjén át, megpróbálom visszaidézni a pillanatot, amikor a dolgok kezdtek elromlani. Hol volt az a pont, amikor a szél feltámadt odakint, leveleket kavart könnyedén, megjelentek azok a kis kellemetlen fuvallatok, amelyek szoknyákat libbentenek föl, és kalapokat kapnak le fejekről? Az a pont, ahol egy filmben szélcsengők kezdenek hátborzongatóan csilingelni, boltok céltáblái nyikorognak és himbálóznak, kutyák vonítanak nyugtalanul, és az idősebb és bölcsebb városi népek gyanakodva néznek fel az égre? Mert az mérhetetlenül bosszantó a dologban, hogy semmi szokatlant nem vettem észre. Nem voltak áruló nyomok, nem voltak figyelmeztető jelek.

Csak bámultam rá, ahogy feküdt ott, és annak ellenére, hogy tudtam, milyen régóta és mennyire szeretem, és hogyan zúzott szét és tett tönkre mindent, amit értékesnek és valóságosnak tartottam, és hogyan vette el tőlem az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba - ennek ellenére, és tudván, mennyire nemtörődöm módon bánt velünk és az életünkkel -, amikor fel kellett volna háborodnom, és dühösnek kellett volna lennem, nem láttam mást, mint hogy ott fekszik, és halkan lélegzik.

Sokféle módon távozhatunk. Néhány ember kezet ráz, mások integetnek. Néhányan szeretik a nagy öleléseket. Aztán vannak, akik nem akarnak elmenni, amíg valaki nem mondja nekik: kifelé.

Soha nem fakul a kép, amíg összeköt az emlék..

Olyanokra képes vagy, amit talán még te se tudsz,
Elfut az élet, jól teszed, hogyha vele futsz.

A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen,
És néha elvisznek magukkal arra az útra,
Ahol az érzelmek laknak, nem az értelem.

Te vagy a kulcs, ha hajt a vér,
De hol az a zár, ki szívedig ér?

Féltve őrzött álmunk mindig visz tovább,
Megtart, mint egy háló, ringat, hogyha fáj.
Néha majd az úton zsákutcába érsz,
De közben annyi újat átélsz és remélsz.

Menj, küzdj az álmodért,
Minden vágyadért, mi benned él.
Győztes lesz a harc,
Ha nincs több hátraarc,
Végül majd tiéd, miért szívből küzdenél.

Kapcsolj ki mindent, fogjál egy papírt
Írd le, mit érzel, csak ne használj radírt!

ha szerelmes az ember, képes őrültségekre, feszegeti saját határait, szenved és szárnyal, elsöprő vággyal hajtja magát az ismeretlenbe és képes elégni majd elhamvadni a szeretett ember tüzében...

utáld a bűnt, de szeresd a bűnöst..

ha veled vagyok, más az élet, édesebb, mintha enném a mézet .

A válltömés jön és megy, de a barátság örökre szól, mert ha még nem is tudod, merre tartasz, segít a tudat, hogy nem egyedül mész oda. Senki sem tudhat mindent, és néha a legjobb, amit tehetünk, ha bocsánatot kérünk, és hátrahagyjuk a múltat. Máskor pedig a jövőbe kell tekintenünk, és habár azt hisszük, már mindent láttunk, az élet még tartogat meglepetéseket, és még mindig meg tudjuk lepni saját magunkat is.

Álmok: mindenkinek vannak.

Néha jók, néha rosszak...

néha azt kívánod, hogy elfelejtsd őket,

néha ráébredsz, hogy túlszárnyaltad őket.

Néha úgy érzed, végre valóra válnak...

és néhányuknak csak rémálmok jutnak.

De nem számít, miről álmodsz, mikor eljő a reggel,

a valóság beférkőzik és az álmok eltűnnek.

De a múlt mindig velünk marad. Arra várva, hogy összekuszálja a jelent.

Akiket a legjobban ismerünk, azok képesek a leginkább meglepni.

Licitáláskor hiába nyersz, hirtelen az is értéktelenné válhat, amit nagyon akartál.

Bármi az igazság, mindenki azt látja, amit akar.

Azt mondják, a nyári szerelem hamar elmúlik, de néha ami csak egy kalandnak indult, valami igazivá változhat. Csak a partig tartó rövid sétába telik, amíg kiszellőztetjük fejünket és kitálaljuk szívünket és új befejezést írunk egy régi történetnek. Vannak, akiket a forróság égetett meg. Ők csak felejteni akarnak és újrakezdeni, miközben mások minden percet örökké élvezni akarnak. De mindenki egyetért egyben, a bőr kifakul, a melír lenő és mindenki hülyét kap, ha homok megy a cipőjébe. De a nyár vége egy új évszak kezdetét jelenti, és azon kapjuk magunkat, hogy a jövőt tervezgetjük.

Olyan szomorú, hogy mindnyájan a szerencse óriáskerekéhez vagyunk láncolva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a szerelmet folyton más szemszögből látjuk. Míg az egyik pár élvezi a fellendülést, addig a másik pár lefelé veszi az irányt. De akár fent vagy, akár lent, ne helyezd magad kényelembe, mert arra biztosan számíthatsz, hogy a kerék tovább fog forogni.

Néha nehéz meglátni a vonalat, amelyet meghúzunk, amíg át nem lépjük őket. Na és ilyenkor támaszkodunk azokra, akiket szeretünk, hogy visszahúzzanak minket, és legyen mibe kapaszkodnunk. És ott vannak az egyértelműen megjelölt határok, melyeket ha egyszer át mersz lépni, talán sosem találsz vissza.

Habár a legtöbb ember úgy hiszi, hogy az agyunk irányítja cselekedeteinket, gyakran megesik, hogy a szívünk veszi át az irányítást. A legőrültebb dolgokra késztethet minket. De arra is rávehet, hogy új dolgokat próbáljunk. Mert ha kitárjuk szívünket, felfedezhetjük a szerelem világát, és kellemesen csalódhatunk azokban, akiket már régóta ismerünk. De sajnos a szívünk nagyon érzékeny, és mikor összetörik, minden összeomlik körülöttünk.

Ha családról van szó, a szívünk mélyén mind gyerekek vagyunk még. Nem számít, hány évesek vagyunk, mindig kell egy hely, amit otthonunknak nevezhetünk.

Azt mondják, bármi az igazság, mindenki azt látja, amit akar. Egyesek talán lépnek egyet hátra, és rájönnek, hogy végig ugyanazt a képet nézték. Egyesek meglátják, ahogy a hazugságaik megfojtják őket. Egyesek pedig meglátják, ami végig ott volt. És vannak, akik olyan messzire szaladnak, amennyire csak tudnak, hogy ne kelljen szembenézniük önmagukkal.

Csakúgy, mint az évszakok, az emberek is képesek változni. Nem túl gyakran esik meg, de amikor igen, majdnem mindig jó. Néha a törött az, ami újra egész lesz. Néha nyitni kell az új emberek felé és beengedni őket. De legtöbbször csak egy embert érint, aki valójában fél kimutatni, mit is érez, mikor megkapja a lehetőségét annak, amit sosem remélt. És néhány dolog sosem változik.

Életünk során néha útkereszteződéshez érünk, és rákényszerülünk, hogy eldöntsünk, melyik úton akarunk tovább menni. És nem tudhatjuk előre, hogy a választott út gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút.

Azt beszélik, könnyű megfeledkezni a gondokról, ha jó idő van. De elég egy hűvös fuvallat, hogy visszafújja az arcunkba a valóságot.

Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akartunk lenni. Ilyenkor próbálunk belekapaszkodni régi énünk egy kis darabkájába. Mondjuk egy tetoválásba, vagy egy ékszerbe, egy aprócska emlékbe, ami felidézi, hogy ez vagyok én valójában.

Az élet nagy pillanatait nem feltétlen megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen csak megtörténnek. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk a saját életünket... Kezünkben az irányítás. Legyen is! De ne feledjük, hogy bármikor megeshet, hogy kilépünk otthonról, és az egész életünk megváltozik. Az univerzumnak terve van velünk. De ez a terv folyton változik. Egy pillangó megrebbenti a szárnyát és elered az eső. Ijesztő lehet, de csodálatos is. Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, hogy te végül pontosan akkor, pontosan ott legyél, ahol lenned kell. Jó helyen, jó időben.

Vicces! Néha, ha besétálsz egy új helyre, az az érzésed, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell.

Lehet, hogy várnunk kéne valakire, aki nem csak tolerálja a dilijeinket, hanem szereti is azokat.

Ha egy pár dolog csak kicsit is másként történik, ki tudja, mi lett volna.

A nőiesség olyan, mint egy pókháló. Az is fennakad rajta, akit nem akarsz

A dühöt nem csak úgy lehet kezelni, hogy lenyeled vagy leüvöltöd a másik fejét, van még egy módja, egyszerűen elengeded, igazán csak ekkor fog végleg elmúlni és így tudsz tovább lépni.

-Elképesztő. Hogy lehet valaki ilyen apró, mégis ennyire idegesítő??
-Ez tehetség.

Mindenkinek van egy vad oldala, csakhogy én a barátaimmal ezt publikussá is teszem.

three words. eight letters. say it, and i’m yours

Ha választhatnék aközött, hogy a világ legdögösebb csajával járok, vagy veled pizzázom a kanapén, miközben egy rémes műsort nézünk a tévében, tudd meg: minden alkalommal téged választanálak.

Mikor 5 évesek voltunk megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni, amikor felnövünk? Olyanokat válaszoltuk, hogy űrhajós, elnök vagy az én esetemben: hercegnő. De most hogy felnőttünk, komoly választ várnak. Nos, mit szóltok ehhez: Ki a fene tudja? Ez nem az az időszak, amikor nehéz és gyors döntéseket kell hoznunk. Ez az az időszak, amikor hibáznunk kell.Rossz vonatra szállni és ott ragadni valahol.Szerelmesnek lenni… sokszor.Meggondolni magad újra és újra, mert semmi sem állandó. Szóval, kövessetek el annyi hibát, amennyit csak tudtok. Így, ha egy nap majd megkérdezik, mik szeretnénk lenni, nem kell majd találgatnunk,mert tudni fogjuk!

amit mondani készülök, valószínűleg a legönzőbb dolog, amit életem során valaha mondtam. De ki kell mondanom, egyetlen egyszer, csak hogy tudd: szeretlek, Elena. És mert szeretlek, nem lehetek önző veled. Én nem érdemellek meg téged, de a testvérem igen. Istenem, bár ne kellene ezt elfelejtetnem veled.. de ez így lesz helyes.

Tudod... Utállak. Utállak, mert elfelejtettél. És tudod... Sohasem fogok megbocsátani. Nem bocsátom meg, hogy hiányoztál.

Ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz. Ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam.

Nem csupán szeretlek: szeretem, ahogy te szeretsz engem.

"Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni! Ha ön akkor nem is fogadhatta el, kívánom, hogy egy nap találja meg újra! "