És majd eljön az a pillanat, mikor vége az álcának, s rájössz, hogy
többé nem tudsz nélküle élni...és már nem is akarsz.

Felőlem álmodozz csak bátran a szerelemről...ott minden jó és szép...
bármit csinálsz vagy úgyis jó lesz a vége vagy felébredsz.

Válaszhattam volna közötted és a magány között
de úgy érzem jobb a második.
Inkább legyek magányos mint hogy megint padlóra vágj.
Kösz, de elég volt egyszer, nem kérek ismétlést...

Már csak ritkán hiányzol.Minden reggel csak addig, amíg kinyitom a szemem.

Első gondolataim, első lélegzetvételeim, első szívdobbanásaim tieid voltak.
Most hogy nem vagy, már csak ennek a romlott

sivár, kietlen világnak tudom adni.De nekem ez így nem jó.Nekem ez így nem kell.

Ismét díjat kaptunk és szeretnénk nagyon megköszönni : tücsi -nek :) És nagyon örülünk, hogy tetszik nektek a blog:)

Szabályok:

1. Egy bejegyzés közzététele a díj logójával és a szabályok feltüntetésével.

2. Be kell linkelned a személy nevét akitől kaptad a díjat és tudatni vele, hogy elfogadtad

3. Tovább kell adnod 3-5 blogtársadnak és szólnod nekik.

megjutalmaznánk:

florii.-t

Veled a pokol is édenkertté válik számomra...
de nélküled a mennyországban is szenvednék

fáj az amit velem teszel...az is fáj ha ez ellen semmit nem teszel...
de mégis veled vagyok, mert nélküled már élni nem tudok

"Olykor nem azért nem szeretnénk látni valakiről egy képet, mert annyira utáljuk, hanem pont azért, mert a hiánya akkor még elviselhetetlenebbé válna.

Valami az súgta a szívemben hogy boldog vagyok,és én boldogan aludtam el.De reggel jött a szomorú valóság..."

"Ha nem akarod hogy csalódjanak benned, akkor sose mond azt hogy 'SZERETLEK'."

Én csak egy prototípus vagyok, aki csak két féle érzelmet ismer : a szeretetet és a szerelmet, ami - bár nagyon szuper dolog - azért olykor kéne egy harmadik.. a gyűlölet.

bár nem ismerlek téged, sosem találkoztam veled, nem nevettem veled, nem sírtam veled, nem csókoltalak, én mégis szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. '

Tudta, hogy egyszer már volt szerelmes. Egyszer - csakis egyszer -, de az is már nagyon régen volt. Ettől viszont örökre megváltozott az élete. Csak a tökéletes szerelem képes erre, ez az érzés pedig az volt. '

Érezted már úgy, hogy nem érzel semmit? Hogy a kerítésen egyensúlyozva nem tudod, merre fogsz leesni.. Egyik oldalt a bánat és üresség, másikon megkönnyebbülés. Bánat, mert szeretted, üresség, mert hiányozni fog. Ugyanakkor a szabadság olyan megkönnyebbüléssel tölt el, hogy a föld felett lebegsz. Ekkor jönnek a barátok, akik mindig segítenek. Igaz barátokról beszélek, akik mindig melletted vannak. A puszta jelenlétük is pozitív energiával áraszt el, a beszélgetések és szeretetük olyan melegséggel tölt el, hogy nem tudsz a rosszra gondolni. Ez akaratlanul is a jobbik oldalra dönt, s már csak megkönnyebbülést érzel, szabadságot. Nem is olyan rossz ez..'

Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Azt hiszem, ez tényleg szerelem volt. És ha az idő messzi távlatából visszanézek, tisztán fogok emlékezni az illatára, a szeme színére, és az együtt töltött percek felfoghatatlan boldogságára..

Rég éreztem ilyet. Jóformán nem is ismerem, de olyan érzékkel tudja megdobogtatni a szivem, minha évek óta mindent tudna róllam..

és beszívjuk a füstöt szarul de büszkén..

Az élet hihetetlen érzékkel dobált ide-oda. Hol a szakadék szélére, hol a legszebb, legragyogóbb tündérország határára. De ez azt hiszem végképp megszűnt, mert megismertelek téged, és veled a mennyországban érzem magam..

Valami közeleg felém.. egyre közeledik, és aztán elkap. Először rettegek tőle, majd már alig félek. Később teljesen hozzá szokom. Egyre inkább kötődöm hozzá, és már nem tudok nélküle élni. Végül eldob magától.. és ebbe belehalok, mert szerelem nélkül nem akarok többé létezni.

Gyönyörű volt. Talán felülmúlt minden eddigit. Ahogy megláttam, már bizsergett a gyomrom, és mihelyst gyengéden hozzámért, hm.. filmszakadás. Azt hiszem hipnotizált akarata ellenére. Valami homályos kép a tetteinkről, valami aprócska mozzanat. Igen. Hozzámért. Megint, én pedig ismét elolvadtam a karjaiban. Csókja szinte leírhatatlan: mézédes, de mégis átlagos, mert semmiben nem különbözött más csókjától, viszont ahogy közben a mellkasán járt a kezem, éreztem minden szívdobbanását. Furcsa módon nem zakatolt úgy, mint egy gőzmozdony. Helyette inkább szabályosan, de nagyokat dobbant. Majd rám nézett gyönyörűen csillogó szemeivel, és minden eddiginél nagyobbat dobbant a szíve. És immáron az enyém is. Igéző tekintettel néztünk egymás szemébe.
-Mi volt ez? - kérdeztem bódultan.
-Semmi, csak egy szerelmes szívdobbanás..

Olykor nem kellenek azok a bonyolult gondolatmenetek, azok a rojtosra olvasott papírfecnik, azok a hatalmas nagy szavak, azok a tintapacák a papíron, mert nem tudod, hogy mit is írhatnál neki, mert aki tényleg szeret és viszont szeretik, azoknak elég egy érintés, egy pillantás. Mert nekik többet ér ez bármi másnál a világon.

A szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túl tetted rajta magad. De ekkor, meghallasz egy zenét. Csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek, felszakadnak. Azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó csak azt a bizonyos nevet.. Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is hogy vele lehetsz.. Ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van. Az jár mindig a fejedben, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte.. De aztán rájössz arra amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről..

a szíved örökre leláncolták. senki, soha többé nem férhet hozzá, mert nálam van a lakat kulcsa..

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel,és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz, hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.

Evolúciós késztetés, hogy törődünk azzal, aki fontos nekünk
és evolúciós késztetés az is, hogy leszarunk mindenki mást.

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki.
Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem,
mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés.

Ahhoz, hogy magunkhoz vonzzunk valakit vagy valamit életünkben, először el kell képzelnünk, hogy már velünk van.

A világon senki sem tökéletes, én meg végképp nem. De úgy szeretem őt, ahogy más nem tudná, és végül is csak ez számít. Vele van esélyem másra, valami jobbra, és ezt nem hagyom elveszni.

A nevetés a dzsem az élet pirítósán. Ízt ad neki, megőrzi a kiszáradástól, és megkönnyíti a lenyelését.

Az emberek mindig azt mondják mosolyogjak, mintha a mosolygás eltüntetné
az összes sebet és fájdalmat.. hát én megpróbáltam. Megpróbáltam elrejteni az
összes keserűséget, és eltakarni a szomorúságot a mosolyokkal, és megtanultam,
hogyha belül fáj, akkor a szíved úgyis megtalálja a módját hogy kimutassa,
teljesen mindegy, hány maszkot viselsz.

Amikor azt gondolod, hogy végre van egy perc az életedben, amire már régóta vártál, és amiről azt hiszed, hogy tökéletes és, hogy örökké fog tartani, akkor rá kell döbbenned, hogy egyszer minden jónak vége szakad. És hogy ez a te esetben különösen így van. Ilyenkor azt gondolod, hogy téged nem illet meg a boldogság csodás érzése, vagy talán nem is létezik ilyen. Azt kérdezed magadtól, hogy mit tettél rosszul, mit kellett volna ahhoz elkövetned, hogy az a perc tényleg örökké a tiéd maradjon, az életed egy részét magába foglalva. Aztán felébredsz az álmodozásodból, és újra ott találod magad a szörnyen kietlen, puszta világban. Ahol olyan egyedül vagy, hogy szinte láthatatlan, érzékelhetetlen a személyed környezeted számára. Amikor azt látod a világ nélküled is ugyanúgy forog tovább és, hogy abszolút nem vagy meghatározó senki és semmi életében. Ugyanúgy neked sincs olyan személy az életedben aki az életet jelentené, és ez ellen akármennyire is akarsz, nem tudsz harcolni, hiszen talán a sors akarta így, talán te magad tehetsz róla, nem tudni.. De azt tudod, hogy bárki bármit mond, te érzed, hogy ez az érzés soha nem fogy el belőled. Nem tudod senkivel sem megosztani, hiszen senki nem ért meg téged, nem tud osztozkodni a magányoddal. Azt látod, hogy mindenkit megillethet a boldogság körülötted, csak te vagy az, aki örökre a sötétségbe zárkózva éli életét egy konzervdobozban, és arra vár, hogy végre jöjjön valaki, aki kinyitja ezt a dobozt és megmutatja neki milyen is az igazi világosság..

Ha te azt tudnád, hogy egy rózsa miként képes összetörni egy szívet
vagy épp újra elhozni azt, ami már szinte csírájában elmúlt,
nem biztos, hogy csak így dobálóznál vele..

Ha te azt tudnád, hogy mennyire vágyom arra, hogy motorral kanyarodj a kavicsos kocsi bejárónkra..

Őrült vagyok. Igen, ez a legmegfelelőbb tényező rám nézve. Feledni
kellene a múltam, ha nem úgy akarok élni, mint egy gyűrött
felmosórongy. De ösztönösen előidézem őket, még ha nem is emlékszem
rájuk. Újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem,
újra megnézem a régi képeket, és azon elmélkedem, vajon az, ami engem
ennyire megvisel, őket is megviseli?

Ismerős helyzet? Egész végig azt állítod, makacsan, naívan, hogy te nem vagy bábu, te nem vagy porcelánbaba, akit csak úgy lekaphatnak a polcról, ha épp ahoz van kedvük. Te szabad ember vagy, azt csinálsz amit akarsz. Érző szívű, lelkű egyén, akinek igenis érzelmekre van szüksége. Csakhogy ez nem ilyen nagyon sok helyzetben. Lehet hogy még akkor is ezt mondod, amikor már nemhogy porcelánbabaként, de még rongybabaként sem kezelnek..

Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögetsz.

Tudod, az első pofon a legnagyobb,
Aztán a többit lassan megszokod.

Lehet, hogy te elég bátor és elég erős vagy hozzá, hogy nélkülem élj, ha úgy gondolod, hogy így a legjobb. De én sose bírnék ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Csak így tudok élni.

Azt úgy sem tudod elérni, hogy olyan helyre menjek, ahol te nem vagy! - mondtam. - Az nekem a pokol lenne.

Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élte központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a központja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire.

Szeretlek...És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék.

Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.

Úgy éreztem ennek már vége ! Örökre megsemmisült bennem ez az érzés. Erre tessék.. feltűnik Ő, és újra minden este fáj a szívem, mikor várom, hogy írjon nekem, de nem teszi. Nem értem miért ilyen bonyolult ez. Sírok. De miért? Mert fáj a szívem? Milyen hülyeség ez! Fáj az ember szíve ha kést döfnek belé. De attól, hogy szeret valakit egy lány, de a fiú nem szereti viszont, miért? Nem tudom.. De a legborzalmasabb, hogy ezt a szörnyű érzést én mégis élvezem.
[panna]

Az életben semmi sem hasonlítható eléggé az édes, borzasztó derültséghez, amikor megteszed az első lépést. Amikor mindent egy lapra teszel és odamész hozzá.

Hogy lehet, hogy már nem érdekel, ami tegnap még fontos volt ?
Hogy lehet, hogy már nem szereted azt, aki tegnap még az életed volt ?

Tudom, hogy ez a helyes út, ám neki ez szívébe lyukat fúr..

A mennyben születtem, de valamiért a pokolban érzem magam otthon..

mert minden ember a szakítás után a legőszintébb. akkor történik az, hogy kimutatja a foga fehérjét..

Egy napon azt álmodod, hogy nincs melletted senki,
Csak mocorogsz az ágyon, de nem tudsz felkelni,
Ha így folytatod befog következni,
Te leszel maga a magány és nem tudsz mit tenni.