ez az élet nevű mese, nem tréfa a fele se !

Gondoltál már arra, hogy ha te nem lennél mennyivel unalmasabb lenne a világ? Például a barátaid számára. Mennyi át nem élt közös emlék, mennyi ismételhetetlen pillanat maradt volna ki. Hány pillantás, amit csak neked szántak, egy mosoly, amit soha nem fogsz elfelejteni. Egy szívből jövő kacagás, ami bearanyozta az egész napodat. Az első érintés, amit TŐLE kaptál, az első csók, első szál rózsa, közös délután, mikor a szikrázó napsütésből egyszerre csak nyári zivatar lett, és hazaszaladtatok a pulcsija alatt.. De ha nem élnél, nem gondolkodtál volna ezen se. Akkor semmi nem lenne. Ez számunkra elképzelhetetlen. S mikor úgy érzed, reménytelen a helyzet, ha senki nem szeret, ha legszívesebben meghalnál, vagy elsüllyednél, mintha nem is lettél volna, esetleg elmenekülnél a világ másik végébe, állj meg egy kicsit. Gondolj magadra. Aztán a családodra. RÁ. Majd a barátaidra. A világra. Egy évre. Egy hónapra. Egy napra. Egy órára. Egy Percre. Egy másodpercre. Majd nyisd ki a szemed. Látod? Felébredtél!
Ez a való világ. Innen nincs kiút. Itt már nem lehet felébredni. Nyitott szemmel kell járni, éjjel, nappal. Senkiben nem szabad megbízni. Még abban sem, aki azt mondja, hogy a legjobb barátod. Nem tudhatod, hogy mikor támad hátulról. Aki azt mondja, hogy szeret, talán igaz lehet. De akinél a szem beszél, az igazán érted él!