ez az élet nevű mese, nem tréfa a fele se !

Össze vagy zavarodva mégis értesz mindent. Egyszerre vagy boldog és szomorú. Egyszerre lángolsz, és a parázson lépkedsz. Az ellentétek tombolnak benned. Ráncigálnak, szorítanak, belülről feszítenek. Fáj, mérhetetlenül, fáj, de nem törődsz vele. Már nem érdekel. Miért is foglalkoznál a fájdalommal, ami egész életeden végig kísér? Miért érdekelne, mikor érezteti veled, hogy élsz? Fájdalom szüli a kétségbeesést, a fájdalomból születik meg az elfogadás. De el kell fogadnunk a fájdalmat? Meg kellene érteni? Talán nem kellene, de ha nem tesszük, meg csak rosszabb lenne. Az ember akarva – akaratlanul menekül, fut a rossz dolgok elől. Nem tehetünk mást, ha élni szeretnénk. Szeretnénk élni? Akarjuk ezt a fájdalommal teli keserű szenvedést? Akarjuk, mert vannak pillanatok, melyek életben tartanak. Egy élethez elég egyetlen egy őszinte boldog pillanat. Ennyi elég lenne az életben maradáshoz? Talán nem.. akarat is kell. Mérhetetlenül erős akarat, hogy ne feledjük el az emlékeket. Igaz a rosszakat sem szabad kiirtani. Az emlékek alakítanak minket, nekik köszönhetjük, hogy változunk. Oly sok minden bizonytalan az életben. Akkor miért akarjuk őket? Lehet egyszerre a bizonytalant kergetni, és a biztost megtartani? Valakinek talán sikerül. Fáj, annyira fáj. Érzem, ahogy a fájdalom kín cseppjei bennem keringenek. Érzem, ahogy a fájdalom a szívemet ostromolja. Érzem, ahogy a lelkemet akarja birtokolni. Miért akarja mindenemet? Miért akar engem? Miért nem tudom kiűzni magamból? Fáj, fáj, fáj, és fáj. A gondolataimat is csak ez a szó, ez az érzés tölti ki. A tűz gyönyörű lángja, a víz békés hullámzása sem nyugtat meg. Egy képzet, egy ábránd már nem nyújt számomra menedéket. Az éjszaka már nem rejt el, hogy megvédjem. Úgy érzem, egyedül maradtam a fájdalommal szemben, és lassan, fájdalmasan pusztít el. Itt van. Nem menekülhetek. Félek, elpusztít. Itt van. Érzem.