ez az élet nevű mese, nem tréfa a fele se !

Ott állunk. Némán, hallgatagon, egymással szemben. Ereinkben mintha jégdarabok úszkálnának, de ennek ellenére azt érezzük: hamuvá égünk. Ahogy egymásra nézünk meglátunk valamit. Valami furcsát, valami ellenállhatatlant a másikban. Csak nézzük egymást igéző tekintettel, és úgy telik az idő, mintha minden perc csupán a másodperc töredéke lenne. Én leblokkoltam. Igen, az a bizonyos filmszakadás. Kiejtettem a kezemből a képét, majd egyszerre nyúltunk érte. Meglátta magát a képen és a keret sarkában azt a kis sorocskát, amit reméltem, hogy nem vesz észre. De. Észrevette. És elolvasta. -" Az álmom. A szuperhősöm."- felirat ott fityegett a sarokban. Azt hittem, menten összesek. De ekkor történt valami. Rám nézett, rám mosolygott, majd megcsókolt. És éreztem! Mindkettőnknek egyszerre vert hevesen és lassan is a szíve. Becsöngettek. Kivesz a táskájából egy borítékot, ideadja nekem, majd siet az órájára. Kinyitom a borítékot. Egy kép van benne. Rajta pedig én. Meglepődök. Akarva-akaratlanul megfordítom a képet, és egy kis sorocskát veszek észre a bal sarokban. -" Ő az életem. Ő a lételemem. "